Lenyomatok vagyunk, halálkalligráfiák, az így-élni-nem-lehet megindultságában. Fajunk bűne a felejtés. Saját magunk felejtése, nembeli mivoltunké. Hányszor tűnt el, és tűnik el előlünk teljességünk- mi magunk?

Jelenünk az Ember tagadása. Tagadjuk tudásunkat, történelmünket, hagyományaink, kultúránk értékeit. Nap mint nap, öljük magunkat és társainkat.

A tökéletes bűnösség korszakában, mikor minden mentsvár elveszett, mikor minden életsziget elmerült, mikor minden emberi kapcsolat születése és megmaradása lényegében áll szemben a jelenkor lét- szituációjával-reményünk a reménytelenség. Közös pontjainkat, értékeinket kell felkutatatnunk a mai lehetetlenségben, vállalni önmagunk határtalan határainak meglelését.

Vagyunk a hiányban, önmagunk hiányában,
s azokéban, akiket magunknak hiszünk.

VALLOMÁS

Megmaradtam. Így, ilyen betörten, kirabolva, romokban. Mennyezetemen át szabadon repülnek hozzám a galambok. Belső kertem penészes. Oltalom voltam egykoron. Meghitt szobáimban láttam, hogyan sugárzik szét a fény melege, hogyan szólal meg a béke két ember között. S mindez oly régen volt, oly nehéz felidézni azt az időt.

Valaha a hely voltam, és itt vagyok mégis számkivetve.

Széttört falaim, pőrére csupaszított szobáim, mily régen állnak így. Még em-lékszem arra az utolsó korra, mikor még voltak itt, kiknek nyelvét oly régről ismerem. Arcukról, tekintetükről feszültség, beletörődés áradt. Emlékszem meg-fáradt kezükre, lábukra. Mélyen befordult szemükre, mely egyszerre hordozott megvetést és megalázottságot. Nem békét és nem csendet. Életük oly hiába-valónak tűnt előttem. Mozdulataik lassúak, kimértek voltak, mintha már nem is akarnának mozdulni. Tanúja voltam éltük minden pillanatának.

Nálam, "bennem" éltek, haltak.