Tóth Klára: Fehérek közt egy európai
2002
"Vajon arányos-e hozzám most minden, ami van?" Ezt kérdezte tőlem még márciusban az egyik szombat este egy ötven év körüli férfi a Tabán moziban. Hirtelen nem tudtam válaszolni, ezért újra megkérdezte. És aztán ismét. Addig kérdezte, amíg hazahoztam szívemben a kérdést, amely azóta sem hagy nyugodni. "Vajon arányos-e hozzám most minden, ami van?"
A férfit Simon Péternek hívják, a makacsul kérdezőt, pedig József Attilának. Ok szólítottak meg engem és még vagy százötven embert Jelenczki István Hagyaték című filmjét nézve. Azon a szombaton szerintem nem volt semmilyen világnap, de a költészeté biztosan nem, csak vigasztalanul esett az eső, és mintegy véletlenül akadt kezembe a szerény külsejű meghívó: "Ez a film a költő, József Attila halhatatlan szelleme iránti tisztelgésünk, szeretetünk jele. Anyagi támogatás nélkül, baráti segítségek révén születhetett meg ez az alkotás. 2001. dec. Köszönöm. J. I." Elgondolkodtató volt az a meghívó, annál is inkább, mert épp akkor jelent meg egy óriásplakát az utcákon, egy új magyar filmet hirdetve. Harmincnál több szponzor neve sorakozott a plakáton. Megszámoltam, pedig tudtam, hogy a filmet nem fogom megnézni. Tudtam én, hogy a költészet nem kurrens áru, hogy lobogónk most sem József Attila, de hogy egyetlen kuratórium egyetlen forintot se adjon az egyik vitathatatlanul legjelentősebb magyar költő életművének autentikus megszólaltatására, épp abban az évben, amikor - szerencsére - milliárdokat ítéltek oda kulturális támogatásként, ez azért fájt. Nincs európaibb, egyetemesebb költőnk, és éppen most, amikor minden mondatunkat Európával kezdjük, nincs pénz arra, hogy ez az életmű korszerű, mának szóló értelmezésben sokakhoz eljuthasson? Valószínű, hogy akkor is megnéztem volna ezt a filmet, csupán a tisztelgés és a szeretet jeléül, ha nem áll ott ez a mondat a meghívó végén. De az biztos, hogy dacot szült.
Azért is megnézem ezt a "csakazértis"-ból készült filmet - gondoltam. Sokan voltak a pici nézőtéren, még álltak is, de ilyen csöndet én moziban még nem hallottam... Talán a hatvanas évek végén, az Egyetemi Színpadon, Latinovits Zoltánt hallgattuk ilyen lélegzet-visszafojtva. A színészkirályt és az Izgága Jézusokat.
De Simon Péter nem színész. Pontosabban már nem színész. Elvégezte ugyan a Színművészeti Főiskolát, de elhagyta a világot jelentő deszkákat. Nem láttam őt korábban sem színpadon, sem filmen, de úgy gondolom, ha igaz, amit Louis Jouvet írt, hogy ahhoz, hogy valaki színész legyen, nem kell más, mint hogy "legyen ember, beszéljen érthetően, beszéljen érthetően" (így mondta, megismételve a második feltételt), akkor Simon Péter lehetne akár színész is. Hisz megvan hozzá a hatalmas embersége és a nyelv, az anyanyelv hibátlan használata. De mint utóbb kiderült, o az élet színpadán jár-kel fáradhatatlanul. Foglalkozása szociális munkás. Bizonyára ebből is, az élményazonosságból is fakad, hogy értőbben, megszenvedettebben nem hallottam tolmácsolni a költőt. Hiszen ki tudná jobban, mit jelent például ez a mondat? "...s háltak az uccán. Rám csapott, / amiből eszméletem, nyelvem / származik s táplálkozni fog, // a közösség...".
Természetesen, magától értetődően mondja a verseket - nem szavalja, inkább "meséli", talán arra az ősi gesztusra emlékeztetve leginkább, ahogy az ember mesét mond, de nemcsak a gyermekének, hanem a közösségnek. Hogy is mondta éppen o, József Attila: "Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait." De a természetesség, a szinte hétköznapi gesztusok, hangsúlyok mögött ott van, mert másként nem is lehetne, "a lélek koturnusa, az emberi összeszedettségnek, koncentrációnak valami olyan emelkedettsége, amelyben aztán már nyugodtan lehet egyszerűen mondani" (Latinovits Zoltán).
Simon Péter egyetlen versfolyammá, nagy ívű lírai monológgá szerkesztve a töredékeket, hátrahagyott prózai írásokat - nagyon mélyen értve az életművet - beszélt hozzám a vászonról. Nem volt egy hibás intonációja, egy félreértett szava, egy rutinos gesztusa. Az újdonság erejével hatott. Egy meggyötört, de meggyötörten is szelíd, türelmes arc, mintha egy új kontinensről tért volna vissza, úgy fedezte föl, úgy töltötte föl érzelemmel, értelemmel és hittel a József Attila-i életmű legnehezebben megközelíthető, értelmezhető részét.
Nemcsak előadói, szerkesztői bravúr is Simon Péter és Jelenczki István munkája, hiszen alig egyórás időtartamban, a sokszor csak félmondatos töredékekből, a Szabad ötletek jegyzékéből, prózai írásokból hibátlan egészet állítottak össze, direkt aktualizálás nélkül, mégis a ma emberéhez szólnak a versek, méghozzá elementáris erővel. Az egészen korai töredékeket, amelyek legkevésbé ismertek, s talán még el sem hangzottak színpadon, ötvözik össze töretlen egységbe a nagy, az érett költő soraival. Talán a hit a legfontosabb. Hogy Simon Péter hisz abban, amit mond, s elhiteti velünk is. Hiszi a költővel, hogy "harcolnom kell a békességért", hogy "bús ember, bús magyar boruljatok csak össze szépen". Szelíden, de megfellebbezhetetlenül kérdi: "Lesz-e nap, holnap, mely békét ígér / és végre munka, mely nem gyötrelem."
S mint a nagy versmondóknál, szinte előttünk áll, megelevenedik a költő is: a "játszó-ember, Hívő ember, gyerek ember".
Jelenczki, a filmrendező nem tesz mást, mint igen nagy alázattal szolgálja a költőt és a mesemondót. Fényképekkel, szuggesztíven kinagyított fotókkal, filmetűdökkel teljesíti ki a versélményt, soha nem tolakodóan. S ugyanezt teszi Hortobágyi László zeneszerző is.
Az élmény - miért ne használjunk nagy szavakat ez egyszer - katartikus. József Attila írja egyik korai, Művészet az emberek között című versében: "Aztán hirtelen kihült a terem / s mi, emberek, szegények, ismét / idegenül néztük végig egymást." Hát itt más történt. A terem nem hűlt ki. Sokan ott maradtak beszélgetni. Akinek meg, mint nekem is, csak egy köszönömre futotta s hazaindult, annak is maradt valami. Például az, hogy amikor napok múlva a Duna TV folyosóján összefutottam olyanokkal, akik szintén ott voltak az előadáson, nem néztük egymást idegenül, inkább, mint akik közös titkok tudói, s hisznek valamiben. Szóval történt valami azon a szombaton, abban a moziban. Történt valami bennünk. S én, aki - kérkedés nélkül mondom ezt - szorgalmas, sőt odaadó nézője vagyok a magyar filmnek, az utóbbi tíz évben ezt ritkán mondhattam el. Úgy tudom, az alkotók készülnek a teljes életmű feldolgozására, további két részt terveznek. Milyen jó lenne, ha hihetném, hetykén, fiatalosan - mint a költő, még 1924-ben -, hogy ennek már nem lesz akadálya, mert az "értékek és az igazságok elhagyatottsága miatt kétségbe esnem pedig oktalanság volna, azok, akár akarjuk, akár nem, önmaguktól is virágzásba pattannak, mint isten tekintetére a rózsaliget".
S ha mégsem, akkor marad a "csakazértis".
ÉS.XLVI, 15.sz.2002.április 12