Tóth Klára: Polgár vagy fegyenc?
2004
A legsüketebb csöndben megszületett a rendszerváltozás utáni hazai filmgyártás egyik legjelentősebb vállalkozása, Jelenczki István négyszer egy órás dokumentumfilmje József Attiláról. A film első két részét holnap este vetíti a Duna Televízió.
Pontosan tíz esztendeje, hogy egy rongyosra olvasott József Attila-kötettel a birtokában a rendező megkezdte a kuratóriumok ostromlását a költő életművével kapcsolatos filmterveivel, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Megértvén, hogy a vadkapitalizmusba süllyedt Magyarországon talán József Attila a legkevésbé kívánatos költő, anyagi támogatás nélkül, baráti segítséggel 2001-ben elkészítette a Hagyaték című filmet. Ebben egyetlen versfolyammá szerkesztette a töredékeket, hátrahagyott prózai írásokat úgy, hogy azok direkt aktualizálás nélkül szólnak a ma emberéhez - katartikusan. Azt hittem akkor, most már semmi akadálya nem lehet, hogy a rendező megvalósíthassa évtizedes álmát a József Attila életművét áttekintő filmsorozatról.
Tévedtem. Hatmillió forintot sikerült Jelenczkinek és a vállalkozást felkaroló Dunatáj Alapítványnak összekalapoznia négy esztendő alatt. Ebben a hatmillióban benne van Öcsöd és Szabadszállás nagyközségek önkormányzatának két-kétszázezer forintja is. Viszont nincs benne a Fővárosi Önkormányzat egyetlen fillére sem. Ők nem adtak. Talán hagyományőrzésből, mert már a székesfőváros sem adott egy vasat sem, amikor 1935-ben a költő - aki a főváros fiának érezte magát - segélyért fordult a főpolgármesterhez, mert kikapcsolták a villanyt és a gázt, s írógépét nyolc hónapig nem tudta kiváltani a zálogházból. Pedig nem kérte ingyen a támogatást, cserébe felajánlotta frissen megjelent kötetének példányait. De hát mihez is kezdett volna a főpolgármester úr mondjuk ezekkel a sorokkal: "Tél van, puhán jár, mint a köd / a sikló, soknyákú kegyenc / Kékorrú katonák között polgár vagyok-e vagy fegyenc?" Igaz, a díszsírhelynél már kitettek magukért.
Jelenczki kronologikusan, a curriculum vitae-t követve, de nem iskolásan dolgozza föl az életművet. Az első részben a megszólaló szakértők - dr. Bagdy Emőke pszichológus, Beöthy Mihály asztrológus, Tverdota György irodalomtörténész s Czeizel Endre genetikus - egyetértenek abban, hogy itt "világrengető géniusz" vívta eleve elrendeltetett harcát a magyar ugarral. Jelenczki meggyőzően cáfolja a megkövesedett közhelyeket, például hogy a költő csodagyerekből lett ösztönös zsenivé. Ellenkezőleg, kora egyik legműveltebb, legradikálisabb gondolkodója volt. Ismerte Marx, Heidegger, Bergson, Freud műveit, a relativitáselméletet, s a táguló világegyetem fogalmáról a harmincas években publikált tanulmányokat. Átszűrte magán a marxizmust, a freudizmust, hogy azután magabiztosan utasíthassa el mindkettőt, kizárólag a szabadság rendjében bízva. "Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent." Szép pillanat, amikor a sérült anya- gyermek kapcsolatról szólva, a Mama című verset elemezve egyszerűen elakad Beöthy Mihály asztrológus szava, és azt mondja: "Kérem, nem lehet ehhez sokat hozzátenni." És valóban, a verseket akár Latinovits Zoltán, akár a hozzá fölérő Simon Péter kongeniális előadásában halljuk, az ember azt gondolja: "Műveld a csodát, ne magyarázd!", s kicsit nehezen zökken vissza a tudós magyarázatokba. Talán nem ártott volna, ha a szakértők is mindannyian a színészekhez hasonló alázattal közelítenek a költőhöz, s tárgyszerűek maradnak, mint például Tverdota György.
Összességében azonban kitűnő arányérzékkel elegyíti a rendező a riportokat a versekkel, levélrészletekkel vagy éppen Juhász Gyulának a költő első kötetéhez írott előszavával. Az így megteremtett valóságmezőben rendkívül felfokozott erővel hatnak a költemények. Az egyik legdrámaibb kontextus, a pszichoanalitikus-múzsa, Gyömrői Edit emlékei és az általa ihletett költemények ütköztetése a második részben. Az idős hölgy könnyed társalgási stílusban eleveníti föl találkozását a költővel: "dehogyis volt ez szerelem, neutrális kapcsolat, semmi az egész", s aztán elhangzik az Elmaradt ölelés miatt meg a Nagyon fáj, és a finom, visszafogott előadásmód ellenére a néző úgy érzi, a fájdalom fokozhatatlan.
A sorozat harmadik része már a halállal eljegyzett, "a semmi sodrával" szemben úszó költő élethelyzetét vizsgálja. "Megmenthető lett volna-e József Attila? A válaszom egyértelmű nem" - mondja a pszichológus az 1984-ben napvilágra került Rorschach-teszt - melyet Kozmutza Flóra készíttetett a költővel - újraértékelése alapján. Az orvosok egyetértenek abban, hogy a költő nem volt őrült, skizofrén, s orvosi műhiba volt pszichoanalitikus módszerrel történő kezelése. Ha környezete, felismerve zsenialitását, rendkívüli alázattal lett volna képes közeledni hozzá, talán meghosszabbítható lett volna élete. A filmnek sikerül a költő sírján termett barátokat leleplezni s bemutatni az igazi társakat. Mindenekelőtt Cserépfalvi Imrét, a legönzetlenebbet s legszerényebbet.
A negyedik rész az öngyilkosság konkrét körülményeit vizsgálja, s azt az újabb kori, de már a tankönyvekbe is beszivárgó legendát cáfolja, hogy a költő halálát baleset okozta. Garamvölgyi László könyvet is írt erről, de a film állásfoglalása egyértelmű: ha kriminalisztikailag "atipikus" is az öngyilkosság, a költő egész életében magában hordozta a lehetőségét. A csoda az, hogy csak ekkor került sor rá.
Jelenczki a lehetetlent kísérti, amikor az interjúfilmet a Hagyatékban már tökélyre fejlesztett filmvers műfajával elegyíti. A költői életmű alapmotívumaira épülő filmmontázsok operatőri remeklések, amelyek hatását a népzenei dallamokra épülő, gazdag, merész asszociációkat tartalmazó, de mindig az egésznek alárendelt zene fölerősíti. Az operatőrök Jelenczki István és Csukás Sánor, a zeneszerző Hortobágyi László.
A rendezőnek kis hibaszázalékkal sikerül lebilincselően és olykor katartikusan, a konkrét helyzet konkrét elemzésén túlmutatóan ábrázolnia a rendkívüli és az átlagos harcát a társadalomban, amely kortól és időtől szinte független. Ezért megkerülhetetlen a kérdés: mi lesz ennek a bámulatos filmnek a sorsa? Nyilvánvaló, hogy a hazai film- és videoforgalmazás nincs felkészülve rendhagyó művekre, és biztos, ami biztos: mélyen alulbecsüli a nézőt.
Pedig a József Attila-filmre igaz, amit Márai Sándor mondott: "Vers kevesebb van, mint platina és rádium… és vannak verssorok, amelyek birtokában egész életemre ellátottnak és sérthetetlennek érzem magam."
Magyar Nemzet 2004. dec.4.